Dr. Cholnoky Péter beszéde

A kommunizmus áldozatainak emléknapja
Szombathely, Király u. 14.
2007. február 25-én 18 óra

Cholnoky Péter

    Polgártársaim!

     Nem politikai rendezvény részvevői vagyunk, hanem emlékezők és emlékeztetők. Innen üzenem ezt hatóságainknak, amelyek a rendezvény tudomásul vételekor megkérdezték, miért kell ennek a maroknyi civil szervezetnek politikai összejövetelt rendeznie.
     Tehát emlékezők és emlékeztetők vagyunk. Mire is? 2000 júniusában törvényt hozott az országgyűlés, azóta február 25. a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Ma kereken 60 éve, hogy a szovjet hatóság elhurcolta Kovács Bélát, a Kisgazdapárt főtitkárát, huszonöt év kényszermunkára ítélték; de nyolc évvel később hazajöhetett. Bővebben leírja ezt a Heti Válasz és a Magyar Nemzet legújabb száma.
     Májusi fagyhoz hasonló fordulópont volt ez, a háború utáni felocsúdást törte meg. Fordulópont, de nem kezdőpont. Olvassuk csak el Lenin 1917 előtti műveit, már akkor az erőszakot tekintette az osztályharc eszközének. Hű tanítványai valósították meg a magyar 19-et, sok jó szándékú fiatal értelmiségi hátára kapaszkodva hamar kezdenek járni a Szamuely Tiborok gyilkos vonataikkal.
     Leverve a Szovjetunióba húzódtak vissza, a sztálini rémuralom húszmillió embert irtott ki, nem csak ukrán parasztok millióit, hanem saját fiait is falni kezdte.
     A Trianon miatt a németek oldalára kényszerült országot a háború végén megbízhatatlansága miatt megszállják, így az ország helyszíne, része és részvevője lesz az addig sem ismeretlen népirtás egyik legszégyenletesebb tragédiájának.
     A kommunista Szovjetunió Vörös Hadserege keveseknek felszabadítóként, a sokaságnak rettegett megszállóként vonult be, rémtetteiről évtizedekig csak hallgatni lehetett.
     A háború befejezte fölött érzett újjáépítő eufóriát beárnyékolja a sokszor csak manapság kiderülő valóság. Hol tanítják, hogy 1945 tavaszán egy bosszút lihegő 19-es meggyilkolta Gyömrő evangélikus lelkészét és a környéken értelmiségirtást hajtott végre? Közbeszéd tárgya-e a magyarországi és kárpátaljai férfiak, sőt nők malenkij robotba hurcolása? Elég a kárpátaljai Szolyva 21 hatalmas fekete kőoszlopon olvasható a szinte megszámlálhatatlan áldozat neve.
     Kovács Béla elhurcolása fordulópont volt: ekkor lépett színre nyíltan a kommunista megszálló.
     De nemcsak rá emlékezünk: a Király utcai házban meg a bagolyvárban megkínzottakra és agyonvertekre, az őrségi asszonyra, aki ezt túléve nemrég megírta történetét, a kitelepítettekre, Recsk áldozataira. Az egész világ szégyene, hogy a recski tábort lassan benövi az erdő, a szovjet távol-keleti gulágot már meg sem lehet találni az ősrengetegben.
     Aztán a kommunizmus ellen felkelt 56 leverésének iszonyú véráldozata, holtak, kétszázezres vérátömlesztés a nagyszájú és máig hálátlan nyugati világnak, az itt maradtak kivégzettjei, Tóth Ilonái, Brusznyai Árpádjai, Mansfeld Péterei, a levéli református lelkész, az orvul meggyilkoltatott Brenner János - kötelezővé tenném a 301-es és a 298 parcella meglátogatását, különös tekintettel az eltemetettek korára és a kivégzéseknek az 1960-as évekbe nyúló évszámaira. A túlélő nagy többség testi és főképpen lelki, a jelenig ható elnyomorítása, megtetézve még a negyven évig nyíltan hatalmaskodó polip máig tartó ügyes és meredeken gyarapodó túlélésével.
     A sok áldozat arra kötelez minket, hogy ne hallgassunk a múltról. Nem akarunk mi a múltba révedni: a jövőt féltjük; csak azért is szálljunk bátran  szembe a diktatúra megismétlődésének veszélyével. Mert
„Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért!"