Emlékbeszéd 2010. november 4-én az evangélikus templomban

1956. november 4. hajnali 4 óra 15 perc.

Idegen hadsereg tankjai indulnak el és dübörögnek végig az országon, hogy újra befogják Magyarországot a diktatúra jármába... Ötvennégy éve ennek. Bíbó István államminiszter az egyetlen kormányképviselő, aki nyilatkozatot fogalmazhatott meg, amiben ezt írja:

„Magyarok!

Nagy Imre miniszterelnök a ma hajnali szovjet támadáskor a szovjet követségre ment a tárgyalások folytatására, és onnan visszatérni már nem tudott. A reggel összehívott minisztertanácson a Parlament épületében tartózkodó Tildy Zoltánon kívül már csak B. Szabó István és Bibó István államminiszter tudott megérkezni. Mikor a Parlamentet a szovjet csapatok körülfogták, Tildy államminiszter a vérontás elkerülése végett megállapodást kötött velük, mely szerint ők megszállják az épületet, a benne levő polgári személyek pedig szabadon távozhatnak. Ő, a megállapodáshoz tartva magát, eltávozott. Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője."

Majd később így folytatja:

Magyarország... teljes mértékben benne akar élni a kelet-európai népek ama közösségében, kik életüket a szabadság, igazságosság és kizsákmányolás mentes társadalom jegyében akarják berendezni."

20 évnek kellett eltelnie, amíg Magyarország lehetőséget kapott, hogy életét „a szabadság és kizsákmányolás mentes társadalom jegyében" berendezze. Mert amikor végre 1989-ben összeomlott az elnyomó politikai diktatúra, átadta a stafétabotot egy másik diktatúrának, a féktelen liberalizmus, a fogyasztói társadalom kizsákmányoló uralmának.

Bíbó István államminiszter nyilatkozatát ezzel a mondattal fejezte be.

„Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében."

Ő még akkor nem tudta, hogy a nagyhatalmak szabadságot csak látszólag hozzák el, és ebben a szabadságban ott lesz az is, hogy a mögöttük lévő pénzügyi körök meg akarják megtölteni pénzeszsákjaikat egy megnyomorgatott nép maradék forintjaival.

Vajon megtalálja-e ennek az országnak népe, élve a gondviselés adata lehetőséggel, ma 2010-ben és az elkövetkezendő években a helyes megoldást? Képes lesz-e parányi országként saját érdekeit érvényesíteni? Fiainak és leányainak nyugodt és békés jövőt és tisztességes megélhetést biztosítani, ahol nem álságos módon mondják, hogy legfőbb érték az ember, hanem emberszámba veszik az embert, ahol örömmel fogadják a születendő gyermeket és utolsó leheletéig ápolják és gondozzák az egész életét átdolgozó öreget?

Nekünk, akik ma országunk tragikus eseményére emlékezünk, tudatában kell lenni annak, hogy magyar népünk 1000 éves történetében nem ez volt az első és egyetlen tragikus összeomlás. E népben mindig volt annyi életerő, hogy talpra álljon és országot építsen. Így volt ez a talárjárás, mohács, az 1848-as forradalom leverése, és Trianon után is.

Reményeink szerint így lesz ez most is, ha ennek a népnek a fiai megtalálják a kapaszkodókat: a tisztességet és a becsületet. Ha tudnak őszinték lenni, és megbízni egymásban.

Megyénk szülötte, Berzsenyi Dániel szobra előtt, amely városunk gyönyörű barokk terén áll, gyakran elmegyünk. De vajon eszünkbe jut-e az a diagnózis, amit, mint korának afféle léleklátó költő orvosa diagnózisként 1810-ben megfogalmazott

„Most lassú méreg, lassú halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, melyet az éjszaki
Szélvész le nem dönt, benne termő
Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve
A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
Róma ledűl, s rabigába görbed.

Historia est magistra vitae - a történelem az élet tanító mestere, fogalmazódott megy egykor a latin bölcsesség. Vajon képes lesz-e a magyar tanulni a történelméből? Felismeri-e ma azokat a tényezőket, amelyek újra és újra összeomláshoz, vereséghez vezettek?  Vajon tud-e tanulni a múlt tragédiáiból? Vajon képes lesz-e arra, hogy amennyire lehet, a maga kezébe vegye a sorsát és ne legyen áldozata sem politikai, sem üzleti érdekeknek?

Hiszem, hogy megérett az idő és a magyar ember arra, hogy emlékezve 1956 november 4-e tragikus óráira és az azt követő szörnyű megtorlásra, kimondjuk, hogy igen, újra gondoljuk dolginkat.

Gondolkodásunk iránytűje talán Kazinczy Ferenc 1795-ben írt néhány sora lehet.

„Híven szeretni a jót,
Gyűlölni vesztig a gonoszt,
Eszköze lenni az isteni kéznek,
Egy nem haszontalan tagja az Egésznek,
Férfiak! ez gyönyörű jutalom.

Hamarosan mécsessel a kezünkben elindulunk ebből a templomból, és egy másik templomba vonulunk. Jelzés értéke van ennek. De jelzés értékű az is, hogy a kezünkben parányi fényt viszünk. Talán valahol ezzel üzenünk a sötétségnek, hogy híven akarjuk szeretni a jót, és eszközei lenni az isteni kéznek, hogy hasznos tagjai legyenek az egésznek.

Legyen így, minden magyar ember örömére.

Horváth József
pápai prelátus