Emlékeztünk a kommunizmus áldozataira

Emlékeztünk a kommunizmus áldozataira

Fókusz

Szerző: Kupi Györgyi 2008.02.26 09:11

A kommunista diktatúra áldozataira emlékeztünk hétfőn. A Király utcai volt ÁVO épület falára koszorúk kerültek, gyertyák, mécsesek gyúltak, mi pedig azt próbáltuk felidézni, miről is szólt ez az egész Pobjedás, nyomasztó ötvenek évek. Dr. Torjai Valter volt a segítségünkre.

Dr. Torjay Valter sebész, urológus is megjárta a Király utcát. Még mielőtt személyes élményeiről kérdezhetném, elmondja, 1957 januárjában, amikor ép ügyeletes volt a kórházban, egy idős nővér ment át hozzá, és mesélte el, hogy mit hallott nagyon zaklatott szomszédjától.

Történet a szenespincéből

A szomszéd a hősi temetőbe ment ki gallyat szedni, amikor megjelent egy teherautó. Ijedtében elbújt a bokrokba, de azt látta, hogy ávósok két meztelen holttestet, egy nőét és egy férfiét rugdostak le egy előre megásott gödörbe, sírba. A történetről azóta se hallott mástól Torjay Valter, de úgy véli se a rőzsegyűjtő embernek, se az ápolónőnek nem állt érdekében effajta történeteket kitalálni.

Saját személyes élménye a Király utcai „székházzal" is a kórházban kezdődött. 1957-ben egy őszi napon épp három frissen műtött betegre ügyelt urológus-sebészként, amikor jöttek érte a kórházba az ávósok. Feltúrták a szekrényét, és onnét „előhúztak" egy 1951-es okiratot. Ezt előtte albérleti szobájában tartotta, talán a távolétében tartott házkutatás során kerülhetett az ávósokhoz. Ebben az szerepel 1951-ben már volt dolga az ÁVÓ-val, erre el kezdték gyalázni, bilincsbe verték, és úgy ahogy volt, kórházi formaruhában, bilincsbe verték, szitkozódva, káromkodva tuszkolták be a fekete Pobjedába. Az autóban négy ávós ült. A Király utcában a bilincset levették róla, és belökték a börtönbe. Elvették a szemüvegét, és a cipőfűzőjét.

„A helyiség eredetileg nem börtönnek épült, inkább szenespincének, ahol én voltam, úgy kétszer négyméteres lehetett, egy priccs volt benne. Volt egy ablak is, de szemmagasság felett, és fél-háromnegyed méter széles fal is elfogta a kilátást, úgyhogy hallani a hallottam a járókelők lépteit, de ki nem láttam.

Gumibotból én is kaptam, de nagyon jól tűröm a fájdalmat. Azért voltak ott is rendes emberek, egy alkalommal az egyik ávós egy kis csomagot nyomott a kezembe, néhány darab kockacukor volt benne. Valaki azt mesélte utóbb, hogy ugyanez az ávós nagy káromkodások és szidalmazások között egy papírba csomagolt szelet zsíros kenyeret adott neki. Egyébként az étel, a moslékhoz volt hasonló." - emlékezik Torjay Valter. Elmondja azt is, egymásról a rabok nem tudhattak semmit, még a sétán sem érintkezhettek egymással.

Ne szólj szám

„Hatodik nap vittek kihallgatásra, mindent le kellett írnom, de nem volt mit. Én a forradalmat nem Szombathelyen éltem végig, egy gyógyszerszállító autóval mentem Pestre 24-én, ott jelentkeztem Maléternél, aki azt mondta, fegyveres van, sebészként nagyobb szükség van rám, így az egész forradalom alatt műtöttem."

Kérdésemre, hogy mégis mi volt a vád, amivel fogva tartották, megtudom, azzal nem szembesítették. Szidták-gyalázták, de hogy pontosan miért is vitték, be, azt nem mondták el neki.

Persze, mint azt említettük, volt egy előzménye a dolognak, egy '50-es esemény. Akkor kezdő orvos volt, szűk kollegiális körben közt esett szó az ávóról (ami nagy merészség volt, mert egyébként egyáltalán nem politizáltak az emberek nyilvánosan, és azokban a családokban se, ahol olyan kicsi gyerek volt, akinek nem lehetett elmondani, hogy ne mesélje senkinek, mit hallott otthon.) Szóval egy ilyen beszélgetés során megjegyezte, hogy az ávó nagyon kegyetlenül bánik az emberekkel. Másnap jöttek érte.

Hóbortos önbizalom

Szerencsésen szabadult mind a két esetben, ezt elsősorban professzorai, felettesei közbenjárásának tulajdonítja. Illetve lehetett még egy ok, még Pesten a forradalom alatt találkozott egy volt betegével, akinek vőlegényét segített biztos helyre jutni, ez az ember pedig magas rangú rendőrorvos volt.

Családja, szülei (akkor még legényember volt) minderről mit sem tudott. Ő nem értesíthetett senkit, az ÁVÓ meg ez önszántából nem tette meg.

Mikor azt kérdezem tőle, hogy mégis, mit érzett, amikor beült abba fekete Pobjedába, azt mondja Torjay Valter: „Semmit. Hóbortos önbizalmam van. nem tudok félni, talán mert mélyen vallásos vagyok. Vándorok vagyunk a földön, és nem a döntjük el, hogy meddig járjuk itt az utunkat."

Azt is mondja, ő kapott öt kitüntetést, nem is tudja miért, úgy gondolja azért, mert az '56-os Szövetség helyi elnöke, az országos elnökségnek pedig tagja volt. Mások többet tettek, többet szenvedtek - mondja.

Mindenki szenvedett

Zágorhidy Czigány Balázs utalt arra, hogy az emléknapok már elnevezésükben is elszemélytelenednek, nem mozdítanak meg valódi, mély és az alkalomhoz illő érzelmeket. Így igaz.

Van, akiben meg mást vált ki, ha embereket lát koszorúzni, gyertyával a kezében ácsorogni, imádkozni, szózatot énekelni. Röhögést, mint azokban a fiatalokban, akik a harmadik emeleti erkélyen, a tömeg feje fölött mulattak valamin, de nagyon hangosan.

Valamit nagyon nem tudnak. Nem tudják, hogy amire emlékeztünk, az nem egy elvont dolog, és nem is „csak" a meggyilkolt, megvert, megalázott, szenespincébe vetett emberekről szól, hanem azokról, akiket csak mellőztek, akiket csak kifosztottak, akiket csak kitelepítettek, akiknek csak lesöpörték a padlását. Szól azokról gyerekekről, akik éheztek, ha nem is úgy, hogy valamivel ne lett volna tele a gyomruk, de a cukros kenyér az mégse bocicsoki, a nokedli lecsóval mégse pörkölt, a fagyott zsír kenyérre kockázva mégse az az igazi „katona."

Erről vajon tudnak-e? Nincs olyan család, aki ne szenvedett volna. Azon elgondolkodnak-e hogyan bírta ki azt ép ésszel öreganyjuk, hogy az édesanyjuknak nem tudott, nem hogy mindent megadni, hanem még rendes ételt se. Ezt elviselni is kellett egyfajta hóbortos önbizalom. Az a gyanúm, hogy a fiatalok az erkélyen nem gondolkodnak. Mert nem is tudnak róla, mert nem beszélünk róla. Néha kellene pedig, csak egy kicsit. Most már lehet.

Úgy százötven ember jelenlétében a Savaria szálló előtti téren kezdődött a megemlékezés a kommunista diktatúra áldozatairól. A megemlékezésen Zágorhidy Czigány Balázs (a vasvári múzeum igazgatója) mondott beszédet. Azt mondta, felesleges a kommunista mellé odaírni, hogy diktatúra, hiszen a kommunizmus mi más lett volna. Viszont ez a megfogalmazás el is idegeníti az embereket épp attól, amiről meg kellene emlékezniük. Amíg nem vesszük számba e korszak tárgyi és emberi veszteségeit, addig nem lesz őszinte szembenézés a múltunkkal.

A beszéd után az résztvevők átvonultak a Király utcai volt ÁVÓ épület elé és ott koszorúztak, majd Gregersen Labossa György evangélikus lelkész vezetésével közösen imádkoztak.