Megemlékezés

Szombathelyi civil szervezetek sátra

2006. október 22-én

Cholnoky Péter

            Szinte e percben telik le ötven esztendő azóta, hogy a Pécsi Orvostudományi Egyetem pár hetes diplomájával büszkélkedő és már az ottani gyermekklinika fiatal orvosaként lopva megérkeztem az egyetem központi épületének udvarán már javában folyó diákparlamentre. Október 22-e, hétfő volt, délután hat óra, már javában sötétedett. Először még örültem is ennek, mert féltem. A sötét udvar közepén éles fénytől megvilágítva a Szegeden kilenc nappal korábban újjászületett Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egyesületeinek Szövetsége, a MEFESZ küldöttei meg a pécsi diákok beszéltek. Többek közt olyanokat, hogy a magyar uránt nevezzük nevén, ne hívjuk alumíniumnak, a Szovjetunió fizesse meg a világpiaci árat, különben is menjenek haza, mi meg ünnepeljük meg ezután piros betűvel március 15-ét. Akkora volt a lelkesedés, hogy félelmem elpárolgott.

            Aztán másnap, 23-án a felkavaró és ellentmondó hírek a fővárosból. 25-én este ott álltam Pécs fő terén, a Széchenyi téren és az egész város végignézte, hogy a Nádor-szálló tetejéről hogyan verik le a vörös csillagot. A csattanás utáni végtelennek tűnő csendet az egy emberként megkezdett Himnusz felszabadult zengése törte meg.

            Huszonnyolcadikára országosan győzött a forradalom. Szabadság, függetlenség, többpártrendszer bejelentése, kilépés a Varsói Szerződésből, nemzetközileg szavatolt semlegesség kérése. És november 4-én, életem első ügyeleti napján, vasárnap hajnalban a szovjet tankok országos dübörgése, Nagy Imre segélykiáltása a világhoz.
            Dióhéjban ez az én ötvenhatom.

            Mindenkinek, aki akkor élt, állítólag saját külön bejáratú ötvenhatja van. Egymással össze nem függő, össze nem férő, sőt ellentétes ötvenhatja? Mozaikok, amelyek nem állnak össze értelmes egésszé? A hallgatás 1989-es megtörése óta némelyek ezt akarják nekünk beduruzsolni. Csak a legfrissebbet: Az egyik egyébként kiváló hetilapunk címoldalán ez áll: ÖTVENHATOK.

            NEM. Nem és nem. A valóság emlékképe lehet más és más, de igazság csak egy van. Ahogy a fekete nem fehér és az igen sohasem nem, egyetlenegy igazság van. És mi az igazság?

            A magyar 56 csillagrobbanás a huszadik század derekán. Egyetlen hangon szólt: elég volt, legyen szabadság, függetlenség, nemzet, keljünk fel a megalázottságból, elég a Világos, a Trianon ütötte sebekből, az utolsó csatlós, a bűnös nemzet szerepéből. Egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak. A forradalom tisztasága legendás, de nem legenda: igaz volt a betört kirakatú ékszerbolt érintetlensége, az áldozatok hozzátartozóinak megsegítésére gyűjtött pénztől dagadó utcai kosarak sokasága.

            Csillagrobbanás; de váratlan volt-e. Volt oka. Rákosi elviselhetetlen diktatúrája és a hatalmas hadisarc okozta nyomor csak az egyik ok volt. Hiszen nem is a terror csúcspontján tört ki a felkelés. Sztalin 1953 márciusában meghalt, Nagy Imre júniusban miniszterelnök lett, Hruscsov 1956 tavaszán titkosnak szánt kongresszusi beszédében szinte minden bolsevik vétket beismer. Ausztria államszerződéssel semleges lesz, megszabadul a szovjet megszállóktól, akiknek így nincs többé jogcíme ahhoz, hogy Magyarországon állomásozzanak. Szerényebb példák is biztattak: a jugoszláv szembefordulás, a lengyelek ellenállása. Volt ok bőven a bizakodásra.

            Nézzék meg a korabeli forradalmi fényképeket: csupa vidám, felszabadult, bizakodó arc, az első este egyik nagy tette is szinte vidám csínytevés: a Felvonulási téren reggelre már csak Sztálin csizmapárja meredezik. A lelkesedést a gaztettek csak azért is még magasabb hőfokra hevítették: a Rádiónál 23-án este elesett az első áldozat, a Kossuth téren majd sok vidéki helyen alattomos sortüzek ontották a vért.

            Egy voltunk. Magától értetődött volt, melyik oldalon a helyünk. Idén szeptember 23-án a gráci, a kismartoni és a szombathelyi katolikus egyházmegyei Caritas Szentgotthárdon közösen ünnepelte meg 1956 félévszázados évfordulóját. A köztársasági elnök levélben üdvözölte a párezer részvevőt. Az ünnepélyről hírt adó Vas Népe valahogyan elfelejtette megemlíteni Sólyom László rövid, de velős levelét. Az áll ugyanis benne, hogy akkor a frontvonalak világosak voltak: egyik oldalon a felkelő nemzet és hősei, a másik oldalon a gyűlölt megszállók és hazai elnyomó gépezete. És ezt a kettőt sem akkor, sem most nem szabad összemosni - így az államfő. Az együvé tartozás, az egyet akarás, az egymás segítése olyan általános volt, hogy a maiak egyszerűen nem tudják elképzelni és elhinni.

            Vakító fényű csillagrobbanás. De fényét nem mindenki látja. Már Márai írja: az egyik érti, a másik nem érti. Ha akkora a fénye, hogyan lehet, hogy errefelé annyian nem is tudnak róla, vagy ha valamit igen, nem az igazságot?

            Vegyük tudomásul, hogy 56-ot elárulták. Az októberi lázban Gerő Ernőt kidobták a kommunista Magyar Dolgozók Pártja éléről. Kádárt tették meg helyette. Abban a pillanatban ez nagyon népszerű lépés volt, hiszen ő is ült Péter Gábor kínzókamráiban. Egy szempillantás alatt, minden bocsánatkérés nélkül elfeledték neki bőséges bolsevik érdemeit. Pedig Győrben ő simította el 1945-ben az Apor Vilmos lelövése miatt kialakult feszültséget. 1948-ban ő oldotta meg - úgymond - a pócspetri ügyet, majd ő juttatta bitófára az ártatlan Sólyom László tábornokot. Harcostársát, Rajk Lászlót többek között ő kínoztatta, és személyesen ő beszélte rá arra, valljon be mindent, így mentheti meg életét; aztán persze fellógattatott. Ez az ember mégis bekerült Nagy Imre kormányába. Mint tudjuk nem sokáig melegíti az államminiszteri széket. Titkon átáll, tankok hátán visszajön, iszonyú megtorlással csendesíti le a háborgó országot, majd barátját, Nagy Imrét is hideg vérrel felakasztatja, Ugorjuk át a nevéhez fűződő konszolidáció évtizedeit. Emlékezzünk 1988-as leköszönésekor elmondott zavarosnak tűnő beszédére, melyből kiderül, hogy egész idő alatt a meggyilkoltak szellemétől rettegett. 1989. júliusi haláltusájáért sem irigyelhetjük.

            Vegyük azt is észbe, hogy 56-ot nem csak elárulták, hanem cserben is hagyták. A segítségül hívott világ csak nézte. Az ötvenedik évforduló mostanában zajló tudományos ülései is elismerik ezt. Mégis a költő Ramón Cue Romano spanyol szerzetes akkor írt versét idézem:

Kicsi húgunk, te drága Magyarország!
Magadra hagytunk tégedet. - így kezdi

A végén pedig:
Mert Európa szívében, előttünk,
Fényes nappal megtörténhetett,
Hogy meggyaláztak, szép kicsi húgunk.
S magadra hagytunk tégedet.

Szerintem ez a magára hagyatottság törte meg már korán a nemzet gerincét. 1957. május elsején nem kényszerből, hanem reménytelenségből mentünk el a felvonulásra és fogadtuk el később a konszolidációt: élni kell, a többi nem rád tartozik - ez a hangulat hódított, és hódít még ma is. A mi nemzedékünk felelőssége különösen nagy. Hallgattunk a csillagunkról, és ha szóltunk is róla szűk körben, intettük fiainkat, hogy erről aztán ne beszéljenek, és ami még rosszabb, az iskolában meg mondják az ellenkezőjét. A kettős nevelés még ma is tart. Történelemtanáraink egy része ellenforradalmat emleget, másik része inkább kerüli a kényes témát, csak kevesen mondják ki a teljes igazságot..

Van tehát dolgunk bőven. Még él a szemtanú korosztály: nem is kevesen, hiszen az akkor nyolc-tíz éves gyerekek is tudták, mi is történik itt. De főként a hetven fölöttieknek van még sok dolga, mielőtt megtérnek a történelem Urához. Már Mózes könyvében olvasható: Mondd el fiaidnak. Ez nekünk is szól. Mondd el, ne hallgass, ne félj elmondani, mit láttál és éltél meg. Még nem késő. És a fiak se lankadjanak: itt az alkalom, sok film, sok könyv, sok kiállítás, sok esemény kínálja az eddig hiányzó ismeretet és főképpen azt a magasan lobogó lángot, amely érzelmeinket lobbantja fel és tartja életben. Legyetek kíváncsiak, hiszen nem mirólunk, öregekről van szó: 56 elsősorban a tiétek, a ti sorsotok függ tőle és emlékének fennmaradásától. És ne álljunk le az 50. évforduló elmúltával. Legyen majd fényes az 51., az 52., a 67. és a 83. évforduló is.

            56-ban is reménytelen egykedvűségből támadt fel az ország. Ma 2006-ot írunk, más, még nagyobb erőfeszítésekre van szükség, hiszen a hazugság hatalmasabb, fennhéjázóbb, körmönfontabb. Nekünk, 56 kortársainak már nincs sok veszteni valónk, a mai fiatalok viszont sokat, talán mindent elveszthetnek, ha lemondanak 56 igaz emlékéről. Hát nem jó bizakodónak, büszkének lenni? Nekünk és nektek van mire. Följebb hát a szívekkel!  Emeld fel fejedet, büszke nép!