PAJTÁBÓL A KASZINÓBA

(Szarvas József Szombathelyen)

   Üldögélni a harsogó őrségi zöldben, s bele-belecsobbanni az álló napig hömpölygő versfolyamba - Petőfi összes verseit fogják felolvasni -; ahogy dúsgazdag ember merül könyékig kincses ládájába, hol egyszerű borostyánkövet, hol finoman cizellált aranygyűrűt, ragyogó zafírt kotorva elő - egyebek közt ez az élmény vár július utolsó hétvégéjén Viszák vendégeire. A Pajtaszínház idén is kitárja kapuit, tudtuk meg megálmodójától és megteremtőjétől, Szarvas József színművésztől, aki május 28-án látogatott el az Art Caféba, megosztani a Honderű Kaszinó tagjaival színházról, közösségről kiérlelt gondolatait.
Persze nem a Művész akadémikus, modoros módján, hanem természetéből fakadó egyszerűséggel és könnycsordító humorral.

1958-ban született Debrecenben, gyermekéveit a Hajdú-Bihar megyei Kónya-tanyán élte. Világnézete szerint ki-ki véletlennek, vagy az Isteni terv kifürkészhetetlen rendező elvének tekintheti, hogy - bár kisfiúként ezt még nem tudta - azon a tanyán az Őrségből kitelepített családok éltek. Már felnőtt fejjel Viszákra utazva egy ízben vizet kért a legelső asszonytól, aki elébe került, s mire a pohár kiürült, kiderült, hogy az asszony rokonai is Kónyára száműzettek, s a házat, melyben a színész gyermekkorát töltötte, ők építették...

Ki tudja miért, a szakmunkásképzőben a hentes-és mészáros mesterséget kívánta elsajátítani, holott saját bevallása szerint az összes létező szakma közül ez volt az, amire teljeséggel alkalmatlan volt. No, ez a vágóhídi vizsgán be is bizonyosodott: „Egész éjjel azt hajtogattam magamban, hogy másnap reggel úgysem tudom a bikát szakszerűen letaglózni - tudvalevő, hogy egyetlen ponton kell eltalálni a barmot, minden más megoldás reménytelen -, biztos szemmérték kell hozzá, azzal meg épphogy nem rendelkeztem, hát reggelre kiterveltem, hogy majd erőből oldom meg a dolgot. Ráütök egy hatalmasat a fejére és majd csak eldől. 48 kiló voltam akkoriban. Megyek be a vágóhídra, ott áll a bika a padlóhoz béklyózott fejjel - már várt rám -, én meg fogtam magam, s a tőlem telhető legnagyobb erővel fejbe vágtam. Nagyon fájhatott neki, mert abban a pillanatban feltépte leláncolt fejét, felágaskodott, s már fölöttem is tornyosult a tíz mázsa élő hús. Na, én már nem tudom meg, hányast kapok - villant az agyamba, csakhogy a szerencsétlen addig kapálózott, amíg föl nem akadt két lábával a magasban futó keresztrúdra, melyen szétszedni szokták a leölt állatokat. Ha főkütted, hozd is le - adott pontos helyzetértékelést és útmutatást a vizsgáztató tanár, de ezt már nem egyedül kellett megoldanom, így a bika-kalandot végül is megúsztam".

Időközben a debreceni Csokonai Színház segédszínészi állást hirdetett, ahol mintegy harminc reménybeli társa közt Jóska is megjelent, ám amikor az egyik közülük váratlanul nekiszegezte a kérdést: „Te mit hoztál?, a meglepett fiú csak visszakérdezni tudott: „Miért, te mit hoztál?" „Én verseket, monológokat, operarészleteket, dalokat"... A fiú nem esett kétségbe - bár meglepődött, hogy oda valamit vinni kellett volna -, beült a férfi WC-be, ott átgondolta, hány verset tud fejből (elmondta magában mind az ötöt) - s a harminc felvételiző közül egyedül őt alkalmazták. Aztán évre rá alkalmatlanság miatt eltanácsolták, majd, miután rájött, hogy a Színművészeti Főiskolára való felvétel korhatárhoz kötött, gyorsan letette az addig halogatott érettségit, s megkezdte a profi színészi pályát.

Miután a diplomát kézhez kapta, az összes pesti színház bejelentkezett érte, közülük a Vígszínházat választotta, ahol tíz évet töltött. Majd úgy érezte, hogy: „Vagy én megyek el és mindenki ott marad, vagy mindenki elmegy és én maradok. Az előbbi megoldás egyszerűbbnek tűnt" - s Kaposvárra szerződött. Közben a filmesek is felfigyeltek rá - eddig megközelítően ötven filmben szerepelt -, s a szakmai díjak és elismerések évi rendszerességgel érték utol (az országos színházi találkozó legjobb férfialakítás díja 1991, 1998, a színikritikusok díja 1991, Jászai Mari-díj 1992, Hegedűs Gyula-emlékgyűrű 1992, Ajtay Andor-emlékdíj 1994, Filmkritikusok díja a Részleg c. filmért 1995, monte carlo-i Ezüst Nimfa-díj 1998, Antenna Hungaria legjobb férfialakítás díja 2001). Egészen 2002-ig, a kurzusváltásig, azóta egyetlen díjat kapott mostani kollégáitól, a Nemzeti Színház társulatától, a Kaszás Attila emlékére alapítottat.

A beszélgetőtárs, Gregersen-Labossa György ezen a ponton rá is kérdezett politika és kultúra, valamint a színházon belüli különféle meggyőződésű emberek viszonyára. „Mindenki tudja a másikról, hogy hová húz a szíve, de abban mindannyian egyetértünk, hogy a színpadon nincs jobb- vagy baloldali végszó, csak végszó van. A 2002-es választások első fordulójának nem várt eredménye után a nagygyűlésen Orbán Viktor azt mondta, a következő voksoláskor mindenki hozzon magával egy embert. Akkor én odamentem a közismerten balos Hollósi Fricihez, és azt mondtam neki: Te Frici, Viktor azt mondta, a szavazáskor vigyek magammal egy embert. Na és? - kérdezte ő. Én rád gondoltam - feleltem neki. Sokra mennél velem- válaszolta és ennyiben maradtunk."  A Nemzetivel való kapcsolata egyébiránt úgy kezdődött, hogy két évvel az épület befejezése előtt (!) elolvasott egy Népszabadságban megjelent írást, mely szerint valamirevaló színész nem teheti meg, hogy az új színház deszkáira lépjen. A színész a végsőkig felháborodott ezen a politikai színezetű előítéleten, s nagyon bízott abban, hogy egyszer ő is játszhat majd ott. És sok idő múltán Szikora János őt hívta fel, hogy ugyan, legyen már Ádám az új Nemzeti Színház nyitódarabjában.

Beszélgetőtársa ekkor rákérdezett a színésznek Jordán Tamással való kapcsolatára is - lévén, hogy a Nemzetiben igazgatója volt, most pedig városunk színházalapítója. Szarvas József kifejezte nagyrabecsülését a szándék és az abba fektetett tengernyi energia iránt, s elmondta, hogy - még mint az ország első színházának igazgatója - Jordán egy beszélgetés során kijelentette, nincs nagyobb vágya, minthogy Szombathelyen színházat alapíthasson.

Vendégünk végezetül viszáki élményeiről is feladatairól mesélt (évtizede vásárolt a faluban házat).  Kaszás Attila a halála előtti héten sokat beszélt jó barátjának a felvidéki Zsigárdon működő - családi örökéből kialakított - közösségi házról, s Szarvas József is szót ejtett a fejében hosszú évek óta érlelődő tervéről, a majdani viszáki pajtaszínházról. S hogy milyen jó volna a kettőt összekapcsolni közös előadásokkal, egymás meglátogatásával, az erőszakolt határ kultúra által történő elolvasztásával. Néhány nap múlva Kaszás rosszul lett, s hamarosan eltávozott közülünk. Ettől fogva - mintegy az elhunyt barát utolsó szándékát teljesítendő - a Pajtaszínház ügye első helyre került, s 2006. március 15-ét már a frissiben megújított helyen ünnepelte a falu. Azóta július végén a már említett több napos Pajtafesztivált is látogatható - kiállítások, népzenei és rock-koncertek, színpadi előadások kínálatával, s egy hónap múltán hivatalosan is létrejön a testvérfalvi kapcsolat Viszák és Zsigárd közt. Mert ahogy végszavában ez a jóravaló ember elmondta, egy ember semmit sem tud hatni egymaga. Ám ha kettőben megfogan a közös gondolat, az új világot tud teremteni.

A beszélgetés nyitányaként a színész Radnóti Nem tudhatom című versét, befejezéseképp A walesi bárdokat szavalta el: talán nem véletlen, hogy mindkettő a szívvel megélt rendíthetetlen hazaszeretet költeménye.

 Bár az est főszereplője elsősorban Szarvas József volt, a hangulatot a Művészeti Szakközépiskola diákjai alapozták meg, üde tehetségüket megmutatva, hegedű-gitár kettős, vonósnégyes és egyszemélyes gitárszóló formájában. Fel is vetődött a gondolat, vajon a Savaria Karnevál egyik - bármelyik - világzenei produkciója helyett nem volna-e alkalmasabb őket hallgatni?